Szülővárosának piarista gimnáziumában 1913-ban érettségizett, majd a
budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán volt joghallgató.
1915-ben innen vonultatták be a 38. budapesti gyalogezred kötelékébe. Szerb, albán román és orosz harctereken harcolt, megsebesülve tartalékos hadnagyként szerelt le.
Frontszolgálata alatt Károly csapatkeresztet és Sebesülési érmet kapott. Egyetemi tanulmányait folytatva 1921-ben avatták az államtudományok doktorává.
Köztisztviselői pályáját 1918-ban a
soproni határrendőrségnél kezdte, Trianon után az ottani államrendőrség felügyelője lett.
1922-től a
szombathelyi rendőrkerület fogalmazójaként helyezték át
Magyaróvárra. A város képviselőtestülete 1925-ben tanácsnokká választotta.
Helyettes polgármesterként az árvaszék, a kulturális és iparügyek felügyelője. Tevékeny kezdeményezője és szakmai végrehajtója volt
Magyaróvár és
Moson 1939. június 28-án bekövetkezett egyesítésének.
Köztiszteletben álló hivatalnokként, kivételesen jó kedélyű férfiként és nem utolsósorban műkedvelő zongoristaként kedvelt alakja volt a város társadalmi életének.
Nagy része volt a két háború közötti évek zenei életének megújításában. Egy ideig elnöke volt a Széchenyi Társaskörnek és a magyaróvári Egyházközségnek.
Számos tanulmányt és cikket írt a helyi lapoknak a várospolitikáról és jogi kérdésekről. 1941-ben a Belügyminisztérium a visszahódított
Szabadka városba vezényelte helyettes polgármesternek, 1944-től a város polgármestere volt.
A II. világháború után hazatért
Mosonmagyaróvárra, a B listázás (elbocsátás) után szórakozóhelyek zongorajátékosaként kereste szűkös kenyerét.
