A Tallós előnevet ő maga választotta. Apja
Somorján volt asztalos. Bár kiváló rajzkészsége már kisiskolás korában kiderült, a polgári iskola elvégzése után munkába kellett állnia, hogy családja anyagi gondjain segítsen.
Telekkönyvi írnokként a Pozsony megyei
Malackán dolgozott. 1915-ben behívták katonának, s a
pozsonyi 13. helyőrségi gyalogezred katonájaként helyezték át
Magyaróvárra a Tanácsköztársaság védelmére.
Ekkor tűnt ki rajzkészségével, mint ezredrajzoló kétszáznál több rajzot és vízfestményt készített (Pihenő vöröskatonák, Halász bácsi népfölkelő, A Vörös Hadsereg előnyomulása Csetneken át stb.).
Román fogság után 1920-1924 között az Iparművészeti Iskola hallgatója volt. Tanárai:
Sándor Béla,
Haranghy Jenő. Ezután fél évig
Berlinben élt, majd 1924-ben visszatért
Somorjára.
1935-ben falképet festett a
pozsonyi Munkásakadémia falára, s ekkor készültek a csallóközi parasztok életével foglalkozó alkotásai (Földosztás, Földéhség, Földnyúzó stb.).
Iparművész feleségével,
Lauer Máriával kiállítást rendezett
somorjai műtermében. 1947-ben
Magyaróvárra költözött. Szakköri foglalkozásain sok helybeli tehetséget tanított és indított el a művészi pályán.
Élete utolsó éveiben nagyon szerényen élt, különc természete miatt a szükséges segítséget sem kapta meg. Az
újrónafői szanatóriumban halt meg, sírja a
magyaróvári temetőben van. Rengeteget rajzolt, megörökítette frontélményeit, a Csallóköz népét és tájait.
Eredeti nyelvezetű, robosztus művész volt, s volt bátorsága a stílus alakításához éppúgy, mint a társadalmi igazság kifejezéséhez (Búcsú ködben, Somorja ködben, Rokkant család, Jégrakodás, Jéghordás, Kocsmában, Faluvég, Kuglizók, Marx és Jézus).
Később a Szigetköz tájait fedezte föl, életképeket és társadalmi mondanivalójú festményeket készített. Kiszakítva éltető eleméből, a Csallóközből, művészete elvesztette hitelét és gyakran agitációs propagandává vált, az újjáépítés és a közös gazdálkodás leckeszerű kompozícióit készítette.
Megpróbálkozott történeti témával is (Győr visszavétele a töröktől) a történelmi jelenetek kötelező pátosza nélkül. Áttelepülve Magyarországra szelíd, tűnődő lett.
Magyaróvári,
győri, dunai és szigetközi motívumokat festett, később járta a Dunántúlt, erről tanúskodnak rajzai, festményei.
Rajztanfolyami oktatóvá szegényülve élte utolsó éveit
Mosonmagyaróváron, ő aki csupa kezdeményezés, bátorság és igazmondás volt valaha. Nyomasztották anyagi gondjai, egészségi állapota, egyetlen fia halála.
Öregkorának sikertelen kísérletei ellenére igazi festői és rajzolói erényekkel bírt, amelyek jelentős helyet biztosítanak neki a magyar művészettörténetben. Tagja volt a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesületének (1929-), majd a Pozsonyi Művészegyletnek.
Alapító tagja a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Kiállításai:
Somorja 1925., 1931., 1966.;
Pozsony 1928.;
Budapest, Nemzeti Szalon 1929.,1940.;
Mosonmagyaróvár 1959., 1969. (életmű kiállítás).
Csoportos kiállítások:
Prága 1934-35.,
Kassa 1936., 1939.;
Komárom 1933.;
Pozsony 1935.
Művei a
Somorjai Helytörténeti Múzeum Tallós-Prohászka gyűjteményében, a
Pozsonyi Városi Képtárban, a
prágai Moderni Galerie-ban (Jéghordás) és a
mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban, továbbá magángyűjtőknél találhatók.
Mosonmagyaróváron utcát és egyesületet neveztek el róla. 2006 novemberében a Hansági Múzeum falán reliefet,
Szabó László alkotását és volt lakóházának falán emléktáblát helyeztek el a tiszteletére.
