Oklevelét a
budapesti műegyetemen 1924-ben szerezte. Németországi tanulmányútja után az egyetem mechanikai technológiai tanszékén lett tanársegéd (1924-1932), majd adjunktus (1932-1934).
1934-től 1937-ig a Hubert és Sigmund Acél- és Fémárugyár gyárfőnöke, 1937-től műszaki igazgatója, 1941-től 1944-ig vezérigazgatója. 1945-ben a Csonka gépgyárban ő indította meg a könnyűfém-dugattyúk gyártását, emellett a műszaki egyetemen helyettesítő tanárként oktatott.
1945-1950-ben a Magyar Gyufaipari Rt. műszaki igazgatója volt, 1950-től a Vasipari Kutató Intézetben osztályvezető, majd 1966-ig tudományos tanácsadó.
Ezzel párhuzamosan 1950-től a mechanikai technológiai tanszék vezetője a
miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen, ahol nyugdíjazásáig működött (1969). Szakterületének, a mechanikai technológiának számos ágában (fa-, papír, textil- és fémipar, hegesztés-technika, anyagvizsgálat) folytatott eredményes gyakorlati és kutatómunkát.
Metallográfiai, hőkezelési és hegesztés-technikai problémákat elméletileg tisztázott, és kidolgozta a megfelelő eljárásokat. Tagja volt a Kohó- és Gépipari Minisztérium Műszaki Tanácsának (1952-1957, 1969-1973), 1951-től haláláig az MTA Műszaki Osztálya különböző bizottságainak, 1949-től a Gépipari Tudományos Egyesületnek, itt a Hegesztési Szakosztálynak elnöke, majd örökös tb. elnöke volt.
Kiemelkedő pedagógiai tevékenységet folytatott. Munkásságáért 1956-ban Kossuth-díjat, 1958-ban Bánki Donát-díjat kapott, 1974-ben a miskolci egyetem díszdoktorrá avatta. 1976-ban, halála után a műszaki tudományok doktora címet kapta.